A gombák az emberiség legősibb táplálékai közé tartoznak. Tudjuk például, hogy őskori elődeink vad gombákat fogyasztottak. A gombákat
kedvelő görögök és rómaiak ismerték a tőkegomba termesztésének módszerét: trágyával és hamuval fedték be a fügefák tövét. Később, a reneszánsz korban Toszkánában ugyanezt a technikát használták. La Quintinie, XIV. Lajos híres kertésze fejlesztette tovább a szabadtéri termesztési technikákat, amik nem tették lehetővé sem a téli, sem pedig a nyári termesztést. 1810-ben jutott eszébe, hogy a Párizstól délre található elhagyott homokbányákban termesszen gombát.
A köznapi értelemben vett gombák, amiket az ember megvásárolhat a boltban, a valódi gombának csak a föld feletti részei, vagyis a gomba szaporító szervei (ún. termőtestei). Egyetlen ilyen termőtest kalapja alsó részén, a lemezeken több millió apró magvacska, azaz spóra keletkezik. Ezek a szabadban a szél vagy a rovarok segítségével juthatnak olyan növényi vagy állati eredetű szerves anyagokból álló táptalajra (ún. szubsztrátra), ami tartalmazza a gomba fejlődéséhez szükséges tápanyagokat és nedvességet.
Pincéinkben és termesztőházainkban a táptalajt általában állati vagy növényi eredetű szerves anyaggal, komposzttal hozzuk létre, gyakran állati trágyával keverve.
A spórák megfelelő körülmények között, azaz sötét, nedves és meleg helyen csírázásnak indulnak, hosszú fehér gombafonalat növesztenek.